Az utóbbi pár napom fuldoklással telt. Még soha nem éreztem magam ilyen tehetetlennek. Nincs választásom, csak sodródok az árral, néha a víz alá merülve. És akkor nyelem a hideg, sós vizet.
Pedig voltam már tehetetlen, sokkal tehetetlenebb is, igazán tehetetlen is.
Mindegy. Akkor nem éreztem.
Most érzem, a mindennapok szürkesége körülvesz, magába zár, és nem enged, nem látok kiutat.
Akkor sem tudnék irányt váltani, ha tudnám, merre akarok menni.
Mikor ír, akkor sem érzem igazán, hogy történt valami, mert előre tudom, hogy hirtelen el fog tűnni. Mindig eltűnik.
A monotónia a legnagyobb ellenségem. Megfojt. Megfullaszt.
Nem élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése