A vasárnap estéről

Ilyenkor mindig szorongok. És azt hiszem, hogy mindig is szorongtam.
Gyerekkoromban minden vasárnap este megcsapott a halálfélelem szele, gondolom a közelgő iskolába menés miatt, összetört az a hely. Feküdtem az ágyamban, nyitott szemmel – aminek nem volt értelme, nyilván nem láttam semmit a sötétben, de valahogy mégsem féltem annyira nyitott szemmel –, és elképzeltem, milyen lesz, mikor meghalok. Vagy mikor azok halnak meg, akiket szeretek. Vagy mikor mindannyian meghalunk. És alig kaptam levegőt. És nem tudtam aludni.
És most fekszem az ágyamban, és arra gondolok, hogy eltelt még egy hét, igazából megint alig történt valami, és a következő héten sem számíthatok többre, nem ez lesz az a hét, ami alatt minden megváltozik. Ami alatt bármit is megváltoztatok, amit szeretnék. Annyi dolgot nem csináltam meg, amit akartam, most, a legeslegutolsó mentsváramként még megpróbálkozhatnék azzal, hogy ebben a pár percben megváltom a világot és megteszek mindent, amit ezen a héten még meg tudok tenni.
De feküdni fogok az ágyamban, és gondolkodni azon, hogy mi mindent nem tettem meg.
Mert elfáradtam ezen a héten.
Mint múlt héten.
Meg azelőtt.